Futballkoholizmus: a függőségből menekülés a győzelembe.
A leszokás esélye, futballnyelven: 0-3 a félidőben. Mit mondjon az edző az öltözőben? Ahogy Csank Jani bá a magyar-jugó meccs első félideje után ezen riporteri kérdésre: hát azt biztos nem, hogy csak így tovább.
54-ben is vezettünk Bernben a 10. percben 2:0-ra. Minden derűsnek tűnt, a szakadó eső ellenére. Levertük őket a csoportmeccsen, jobbak vagyunk, és bár baromi fáradt a csapat, de nézd, Sváb, ezek még össze is szerencsétlenkednek nekünk egy gólt! Sima, megnyertük a vébét! (No, nem úgy lett..)
Na ja, előző este az is belefért, hogy páran kilengjenek, megigyanak pár piát, esetleg nőcskéket hajkurásszanak. Belefér, hitték.
Én is azt hittem, belefér, aztán a pályán majd félgőzzel, utána meg hazaérve, ezt meg azt kérve, sőt, utasítva Farkas Mihály elvtársat, és én leszek itt az isten. És jól leszarom a komcsikat az Olümposzról.
Ittak a falumban, így a rokonságomban is, köztük voltak, akik futballoztak fiatalkorukban. Mama egyik sógoránál voltam, nem lehet az ilyen dátumokat elfelejtenie egy tízéves kisfiú lelkének, aki nem veszett ki az évtizedekkel későbbi testből sem: 1981. június 6., szombat. Nem kellett kigugliznom ma sem. Magyarország-Anglia vb-selejtező a Népstadionban, az öreggel rátapadtunk a fekete-fehér tévére. Előtte volt „valami” öregfiúk meccs, nagy hasú emberek kocogtak a gyepen, Jóska bácsi pedig széles mosollyal, olykor könnybe lábadt szemmel sorolta a neveket. És egyszer azt mondta, mit mondta, áhítattal rebegte: Puskás Öcsi.
Lassított csukafejesből is gólt szerzett, a pocakjára érkezvén fogott földet. Az istenek a hasukra estek.
Nekem a püspöklila szódásüvegbe csavart patron szénsavorgiája biztosította a málnaszörpöm pezsgését, Jóska bá sört ivott, és megengedte, hogy kicsit leigyam a habját.