(Részlet a készülő A leszokás hatalma – futballkoholizmus: a függőségből menekülés a győzelembe című könyvből.)
Focistának készültem, mint akkor mindenki, Jóska bácsi néha megszorongatta a combomat és azt mondta, „aki fodbalista akar lenni, ennek olyan keménynek kell lenni, akar a kő.” Később kiderült számomra, ha máshol kemény az ember, mint a kő, egyéb gólokat is lőhet, szűkebb kapukba.
Pali bácsi polcán láttam meg egy könyvet, amely a labdarúgásról szólt. Bocsák Miklós: A császár, és utána a sötétség. Kölcsönkértem, de ő nekem adta. Ma is ott van a polcomon. A zseniről, Albert Flóriánról szól, valamint Törőcsik Andrásról, Varga Zoltánról és Kocsis Lajosról.
Abban egy fejezet címe ez volt: 144 kisfröccs egy este. A magyar futball sokadik ki nem teljesedett zsenije, Kocsis Lajos elvolt némi mámorban. Egy barátjával itták megy egyetlen éjszaka alatt. Akik látták a Salgótarján és a Bp. Honvéd egykor 33-szoros válogatott klasszisát, azt mondták, korszakos játékos lehetett volna, ha nem kellett volna ezért valamennyi energiát, munkát és önfegyelmet beletennie. Végül is arra is hatást gyakorolt, aki csak olvasott róla halála után. Mert amikor először komolyabban érdeklődni kezdtem az alkohol működése iránt, kiderítettem, mi az a kisfröccs, és kiszámoltam a mennyiséget. Az 144 deci bor, fejenként 72 deci, azaz több mint hét liter. Oké, szódával, de azért na!
Pali bá nagyapám testvére volt, mindketten ezermesterek voltak, Pali bátyám volt a nagyobb hóhányó kettejük közül. Nagy szövegládaként maradt meg a családi emlékezetben, mindenre volt egy-egy nagy dumája. Hogy csak az egyik klasszikusát citáljam ide:
– Pali, neked mit öntsek? Mit iszol?
– Én, Ángyom, MINDENT!!!
A nagyszüleim 1985-ben elbontották az 1948-ban épített gangos vályogházat, és belevágtak egy tetőteres ház építésébe. Rokonok, barátok, szomszédok álltak össze segédkezni egymásnak a faluban, nagy forgatag volt a portán, mindenki dolgozott. Az asszonyok főztek, és persze az udvaron megterített hosszú asztalon bőven volt tömény és sör is. Éreztem a rum süteményre emlékeztető illatát, néha kiittam a pohár alján hagyott pár cseppet. Finom volt és csípett.
Tisztán emlékszem, a tűzfalat húzták fel aznap, amikor 3-0-ra legyőztük az osztrákokat Bécsben, és a Mezey-féle válogatott Európából elsőként kijutott a következő évi, mexikói világbajnokságra. Április 17-e, szerda volt.
Nagy éve volt az a magyar futballnak, a Videoton egészen az UEFA-kupa döntőjéig menetelt, a fináléig vezető útja során kiejtette a Dukla Prahát, a Paris Saint-Germaint, a Partizan Beogradot, a Manchester Unitedet és a Zseljeznicsart. Elég veretes névsor… A kétmeccses döntőben aztán a tartalékos fehérváriak összesítésben már nem bírtak a Real Madriddal, de a három góllal elveszített hazai meccs után Májer Lajos góljával győztek a Bernabéuban! A majd’ 100 ezer néző vastapssal köszöntötte a kupaezüstöt szerzett magyarokat.
Visszatérve a faluba: a melléképületen cserélték a tető léceit, Pali bácsi pedig – utalva arra, hogy akkor még nem lehetett tudni, a sorsolás után az Inter vagy a Real lesz-e a Vidi ellenfele az elődöntőben – így szólt:
– Elvtársak és elvtársnők, most pedig énekeljük el együtt az Internacionálét! Vagy a Real Madridot.
Amikor az unokaöccse mondta neki, dobja már oda neki a kalapácsot, de úgy, hogy ne kelljen utána leszállnia a létráról.
– Paja, pontosan az orromat célozd, akkor biztosan elkapom! – szólt az unokaöcs. Pali bácsi nem hibázott, az öcskös pedig vérző orral mégiscsak lemászott a létráról.
Fotó: fehervarfc.hu