A hétfői állítólag tízmilliószoros nap volt, szuperholddal az égbolton este, ilyenkor, ha kellően lecsendesítjük a gondolatainkat, és csak a víztiszta vágyainkra figyelünk, földöntúli energiákat tudunk megmozgatni a beteljesülésük érdekében.
Futni indultam a falu fényszennyezetlen határában, a kora tavaszi levegő részegítően áradt, a Hold égi reflektorként világított, ő volt az első látogató felettem, majd nem sokkal utána az Esthajnalcsillag is átsejlett a fátyolfelhőn.
Ahogy a kutyák csaholásától kísérve raktam egymás után a lábaimat, a szemeim előtt aprókat ugrándozva táncolt fénylő tányérként a jó öreg Luna, és valami évezredes boldogság töltötte meg szívemet.
Elgondoltam, milyen vágyunk teljesedhet be az égitest segítségével. Mit akarhatunk, mely tízmilliószoros erővel a felhajtóerő segedelmével megvalósulhat.
Egy másik emberre biztosan nem vágyhatunk ilyenkor, mert lehet, ő éppen egy másikra vágyik, ránk pedig lehet, valaki olyan vágyakozik, akire mi pont nem.
Anyagi javakra sem érdemes sóvárogni, és bízni a Hold segítségében, mert az Univerzum biztosan fittyet hány a pénzre, bankbetétre, luxusautóra. Mert a Mindenség nem olyan.
Az Univerzum – ezt súgta Luna – csak szeret bennünket, és őszintén, gyermekien boldognak akar látni minket. S magától értetődően adja vissza, amit adunk.
Súgta, hogy jó tenni, lenni, és bódító kábítószer szeretni magunkat, egységben az Univerzummal.
„Azt nézem, hogy milyen ott a Hold
És eszembe jut, milyen kurva fura.
Azt mondják, hogy régi rokon
A puna meg a Luna.” (Kispál és a Borz)
Én úgy sejtem, a macsóval is van közös rokoni ága.