Na, írja, fiam! Addig, amíg még van ehhez elég erőm, addig el kell mondanom, hogy ha végre eljön az utolsó perc, nyugodtan haljak meg. És a világ végre megtudja, mi is történt azon a tikkasztóan forró júniusi délutánon Mexikóban, 1986-ban.
Argentína-Anglia, 2-1. Mindenki emlékszik erre a meccsre a fociőrültek közül világszerte, vagy legalábbis a két argentin gólról biztosan tudja, miként született. Az egyik az „Évszázad góljaként” vonult be a futballtörténelembe, a másik meg… hát igen, az volt „Isten keze”. Mindkettőt közelről láttam, alig néhány méterről, az alapvonal mellől. Én voltam az egyik partjelző. A vezetőbíró pedig Ali Bin Nasszer, de róla majd kicsit később.
Itthon a bolgár kommunista párt rendkívül büszke volt rám, amikor első világbajnoki mérkőzésemet megkaptam a FIFA-tól, még 1982-ben vezethettem a spanyol vébén az Olaszország-Kamerunt, én, az egykori szegény várnai kisfiú. Az én keblem is dagadt, pontosabban arra gondoltam a jelölés tudomásomra jutásakor, milyen büszke lenne rám apám, aki nem érhette meg a pillanatot, mert odaveszett a második világháborúban.
Nem volt könnyű gyerekkorom, sőt, miután apám nyolc éves koromban meghalt a brit légierő bombázásakor, anyám egyedül nevelt fel bennünket. Ő nem a vidéki óvóhelyen vészelte át a borzalmas időket, mint én és három testvérem, hanem katonaorvosként utolsó erejéig dolgozott, mígnem a kaszárnyára ráhullott a bomba.
A háború után csak a labda volt egyetlen játékszerünk, a legidősebb bátyám volt a legtehetségesebb közülünk, mégis belőlem lett futballista, egészen a másodosztályig vittem. Még játszottam, amikor elvégeztem a játékvezetői tanfolyamot, és visszavonulásom után egyre rangosabb meccseket kaptam, bemutatkozhattam a legfelsőbb ligában, majd nemzetközi bíró lett belőlem.
Visszatérve a nyolcvankettes vébére, partjelzőként ott lehettem a torna legjobb kilencven percén, az olasz-brazilon. Megannyi labdaművész táncol abban a brazil csapatban, a mérkőzést mégis Olaszország nyerte Paolo Rossi három góljával. Néhány firkász másnap azt firtatta, vajon nem előzte-e meg les az itáliaiak harmadik találatát, de bizton állíthatom, hogy nem! Én ugyanis vonalban voltam, és mindent jól kifogástalanul láttam. Ha les lett volna, felemelem a zászlót, nem gondolod, fiam?
Ezek után nem volt nagy meglepetés, viszont annál nagyobb örömet szerzett, hogy négy esztendő múltán is bekerültem a világbajnoki keretbe. Ott is egy összecsapás jutott bíróként, és szintén egy partjelzőként. Utóbbi volt az argentin-angol, ami több volt mint egy foci. Háború – így fogták fel a dél-amerikaiak. Argentína nem tudta feldolgozni, sem elfogadni, hogy négy évvel korábban elvszesztette a Falkland-szigetekért vívott csatát az angol hadsereg ellen, és egyértelműen bosszúként fogták fel a meccset a több mint hatszáz elesett argentin katonáért. Nem arról volt szó, hogy egyszerűen tovább akart jutni a Bilardo-gárda, hanem le akarta győzni a világ előtt Angliát, a gyűlölt Angliát, és az utált angol játékosokat.
Az a lókötő Maradona, igen, a csaló, bár nem bírok rá haragudni, sőt megértem őt, szóval Diego valahogy úgy beszélt évtizedekkel később a mérkőzés jelentőségéről, hogy nem egy futballcsapatot kellett legyőzniük, hanem egy országot. Tudták, hogy hogy sok argentin srác halt meg ott, akiket úgy öltek le az angolok, mint a kismadarakat. És ez egy visszavágó volt, a szigetekből kellett visszaszerezni valamit. A dél-amerikaiak mind azt nyilatkozták előtte, hogy nem kell összekeverni a dolgokat, de ez hazugság volt. Semmi másra nem tudtak gondolni, csak erre.
Hát, ilyen hangulatban kezdődött a meccs, és ami azt illeti, elsősorban Diego Maradonának köszönhetően valóban több lett ez, mint egy sima világbajnoki negyeddöntő. Ütött egy gólt kézzel, majd a félpályáról indulva kicselezte majdnem a teljes angol csapatot és a kapuba gurított. Diego később valahogy úgy nyilatkozott: “néha úgy érzem, nagyobb boldogságot okozott nekem az első, amit kézzel ütöttem be. Én azt akkor úgy hívtam, hogy Isten keze… de az nem Istené volt, hanem Diego keze. Kicsit olyan volt, mintha elloptam volna még az angolok pénztárcáját is, mintha kiraboltam volna őket. De azért beszéltem így róla, mert akkor Isten velünk volt, ezért is sikerült nyernünk ellenük.”
Ez a szemtelen kölyök, akiről később párszor azt nyilatkoztam, tönkretette az életemet, odajött egészen közel hozzám, az oldalvonalhoz ünnepelni a szabálytalan gólját. Az arcátlan fráter mutatta mindenkinek, én vagyok a hős, én fejeltem ezt a nagyszerű gólt, de közben tudta, egyszerű csalás volt, semmi más. Emlékszem, a kapus semmit nem vett észre a kezezésből, de a védők, élükön Butcherrel hevesen reklamáltak a bírónál és nálam, majd felfaltak, olyan mérgesek voltak. A tunéziai kolléga azonban megadta a gólt, Anglia a meccs végén kiesett, mi pedig egy életen át magyarázkodni kényszerültünk.
Jómagam azt mondtam a pár éve a sajtóban: bár azonnal éreztem, hogy szabálytalanság történt, akkoriban a FIFA nem engedélyezte a partjelzőknek, hogy megvitassák a döntéseket a játékvezetővel. Ha a nemzetközi szövetség európai bíróra bízta volna ezt a fontos meccset, Maradona első találatát biztosan nem adják meg.
Ali bin Nasszer a gól után kocogott a pálya közepe felé, rám nézett, de én nem jeleztem semmit. Később azt mondta, nekem kellett volna intenem, hogy ez kezezés volt. Nem emeltem fel a zászlómat, és az argentinok így eggyel több gólt szereztek, mint az angolok, s nyertek. Ahogyan később a vb-döntőben is, és övék lett a Világkupa.
Addig az esetig én voltam a legismertebb és legtöbbre tartott bolgár játékvezető, de ezt követően már csak itthon vezethettem mérkőzéseket.
Ezért is mondhattam azt, hogy Diego tönkretett, és az a meccs valóban ketté törte a pályafutásomat.
Csakhogy most fogom elmondani a lényeget, amiért tulajdonképpen tollba mondom ezt magának, és arra kérem, a halálom után jelentesse ezt meg. Már csak napokat kell várnia erre, ezt egyértelműsítette az orvosom.
Nézze, én pontosan láttam, hogy a kis köpcös kézzel ütött bele a labdába! Különben is, hogyan ugorhatta volna túl a felugró kétméteres angol kapust! És azt is tudtam, nagyon is tudtam, hogy ha felemelem a zászlót, a bíró nem adja meg az egyértelmű csaláson alapuló gólt.
A kezdés előtt Argentína bosszúra szomjazott, mint említettem. Maradona kezezése volt az elégtétel, és az enyém pedig az, hogy szemet hunytam fölötte. Apró bosszút állhattam a briteken én is, apámért. Ma sem bántam ezt meg.
De most már elég, ennyi volt, fiam, elfáradtam, és a történetemnek is vége van itt. Kérem, hagyjon magamra! Már eleget beszéltem, eleget láttam, és talán eleget tettem.
(Tamás Nándor: Isten keze – sportnovellák)