90 éves korában elhunyt Erich von Däniken svájci író, aki szerint az ősi kultúrák kapcsolatban álltak a földönkívüliekkel.

Däniken 1968-ban vált híressé első könyvének, A jövő emlékei című kötetnek köszönhetően, amelyben azt állította, hogy a majákat és az ókori egyiptomiak földönkívüliek látogatták meg, később a szerző több mint két tucat hasonló könyvet jelentetett meg, ezek összesen csaknem 70 millió példányban keltek el több mint 30 nyelven.

Alant közlünk egy novellát, immáron Erich von Däniken emlékére.

Dänikennek igaza lett
Hajnalban ébredt. Amióta meghalt ez a hülye, alig aludt. Négy hónap telt el. Lefőzte a kávét, az udvarra néző ablakhoz lépett, a párkányra tette a csésze alját. Még sötét volt, benyomta a Spoty-n a KFT-től Az idegen lényt, és arra gondolt, milyen jó volt együtt Laárék koncertjén. A fiú hátulról ölelte, miközben ment a Bábu vagy.

A srác imádta Az idegen lényt, végtelenítve hallgatták a kocsiban, odakint meg szakadt az eső. A nő már akkor érezte, hogy a másik elvágyódik innen, várja, hogy leszálljon érte az a bizonyos csészealj. Negyvenhét szem Xanax meg némi alkohol hívta le az űrhajót. Átaludta magát a Tralfamador bolygóra, tudta, hogy várják haza.

Hányszor mesélt neki arról, hogy mindenki csak kapirgálja a felszínt, és azt sem tudja, mit keres az univerzumban, hogy itt mindennek egy tál lencse az ára, és az emberek azt hiszik, csak szenvedni vagyunk itt erre a parányi időre. Kívülről úgy tűnhetett, ő is csak kutatja itteni rejtekét. Legalább húszféle munkából próbált megélni az utóbbi években, könyvet árult, sört mért és szotyit a meccseken, mosogatott, bérkutyasétáltatott, öregeket tologatott egy szociális otthonban, néha meg cikkeket, novellákat írt. Holott amióta először olvasott róla Vonneguttól Az ötös számú vágóhídban, csak a Tralfalmadorra vezető utat kereste. Száguldozni akart térben és időben, ennek pedig csak béklyói voltak az eleven test, a dobogó szív, a lüktető vérerek. Hol erősen felizzott benne a vágy, hol tompult az érzés és élni akart még ‒ a nő kedvéért. Végül mégis sikerrel járt, megérkezett. De hisz a nő is tudta, egyszer sikerülni fog neki.

Amióta elszállt innen a fiú, a nő kábultan járt-kelt a világban. Az első hetekben pszichiátriai kezelés, majd táppénz. Képtelen volt kilépni az életbe. Üldögélt a behúzott függönyök mögött, elhanyagolta azt a néhány barátot, aki még kíváncsi volt rá, olykor felhívta az anyját, és megnyugtatta, hogy minden rendben, meg fogja majd látogatni, csak több lett a dolga most, hogy hómofiszban dolgozik. Holott csak néha vállalt egy-egy kisebb fordítást, egyébként bámult maga elé, bőgött, és hol áldotta, hol meg átkozta az istent, hogy annak idején belebotlott a parton a srácba, hagyta, hogy megszólítsa, és azonnal rázúdítsa minden édes és keserű álmát. Nagyon szerette. Le tudta volna vele élni az életét, bár az agyára ment azzal, hogy a fiú olykor napokig szesszel vagy gyógyszerekkel ütötte magát. És ha azon az estén nem balhézik össze Leventével és pattan ki az akkori párja kocsijából, sosem találkozik ezzel a bolond, idegen lénnyel. Most nem ülne itt szügyig gyászban, nem fájna üvöltve a srác hiánya.

Épp kortyolt a keserű arabicából, amikor éles fénycsóva húzott át az égen, és a nedvesen csillogó gyep kellős közepére érkezett. Megremegett a kezében a csésze, ebből tudta, hogy nem álmodik, és nem a tegnap esti két sör savanyú tompasága kelti a látványt. „Anyám, ez egy űrhajó!” ‒ suttogta, és csak nézte, ahogy leszáll az az izé.

Kinyílt az ajtaja, furcsa zöld fényben ott állt a srác. Talán egy kicsit jobban elállt a füle, mint amikor megismerte és beleszeretett. Tétova léptekkel kiszállt a gépből, és kicsit közelebb jött az ablakhoz. Másodpercekig nézték egymást, a nő elsírta magát, a fiú pedig, miközben mosolyogva integetett neki, azt mondta: „Biziclop.”

Aztán visszatotyogott az űrhajóhoz, és elszállt.

A nő akkor értette meg, nincs miért sajnálnia őt. Nem történt más, csak Dänikennek igaza lett.