Tudom, a restség szónak nem éppen ez a jól bevett ragozása, csupán igyekeztem Gróf Széchenyi István Lovakrul című műve iránt szabad, nagyon is szabad asszociációt ébreszteni az olvasóbban. A legnagyobb magyar tenni vágyása, értékteremtő buzgalma már gyeremekkoromban elnyerte botor figyelmemet. Mint később ráébredtem, az alkotás, a teremtőerő mámora, bódító részegsége, bizony összecsapott benne a tenni akarása mindent szétfeszítő, a lelket és az elmét egyaránt felőrlő szorításával, talán részben ez is vezette őt oda, ahová élete végén, sok szenvedések között eljutott.
Ma még döbbenetesebb a gróféhoz hasonlatos élet, amikor tömegesen, szenvedélyesen űzzük a testi és szellemi tespedést, a restséget, mind magasabb szinten. S nézzünk tükörbe, erre sokszor a média is rájátszik.
Az irigység, az érzelmi agresszió valóban fárasztó gyakorlásában mérhetetlen energia fekszik, igen, ártani, rombolni valóban könnyebb, harácsolni egyszerűbb, mint teremteni. Pedig elég volna mindenkinek, csak kicsiben, ami megtehető, annyit elvégeznie. Nap mint nap.
De félre minden sötét, negatív gondolatot, ha állandóan csak magunk körül nézelődünk, elveszíthetjük szemünk elől a szférába nyúló magaslatokat. Holott azokat olykor megbámulva van csak esélyünk arra, hogy te, ő, én, a haza, vagy a bolygó fényre derüljön. Különben hamarosan bő hétmilliárdnyi fáklya sem lesz elég, hogy elűzzük az örök sötétséget.