Magyarország jelenleg abban a fázisban tart, amikor már elég jól élünk ahhoz, hogy a várható élettartam – a világátlaghoz és a történelem mögöttünk hagyott fejezeteihez képest – viszonylag magas, viszont még messze nem élünk olyan jól, hogy az időskor ne a betegségekről, a jajgatásról és a panaszkodásról szóljon. A legnagyobb baj az, hogy mindezt törvényszerűnek is gondoljuk, legyintve: az öregség már csak ilyen. Kevés pusztítóbb közhiedelem létezik.
Igaz ugyan, hogy az ember idővel elhasználódik, ám nagyon nem mindegy, hogy ez hatvanévesen, vagy kilencvenévesen következik be. Számos kutatást végeztek a közelmúltban a maximális életkorra vonatkozóan – a legismertebbek az amerikai Albert Einstein Orvostudományi karhoz és a holland Tilburg Egyetemhez kötődnek -, ezek 115-120 évnél húzzák meg a felső határt. Egyes természeti népeket figyelve – a japán Okinawa sziget lakóit, a közép-ázsiai hunzákat, a nepáli serpákat, vagy épp a mexikói, otomini indiánokat – azt látjuk, hogy ezek az értékek nem csupán elméleti lehetőségek, de optimális életmód mellett simán realizálhatók. A felsorolt népek mindegyikéről elmondható, hogy még az igazán előrehaladott korúak szervezetében sem találtak daganatot, érelmeszesedést, vagy más degeneratív betegséget; vérnyomásuk, koleszterinszintjük, elektrokardiogramjuk és vércukorszintjük is normális értékeket mutatott. A recept nem meglepő: egészséges és mértéktartó táplálkozás, elegendő testmozgás és igen alacsony stressz-szint. Magyarországon az összes halálozás 54 százalékát szív- és érrendszeri betegségek okozzák, 27 százalékát pedig a rák. További 8 százalékért az emésztőszervi, illetve 4 százalékért a légzőszervi betegségek felelnek. Ez összesen 93 százalék (!!!), s a felsoroltak MINDEGYIKE szorosan összefügg az életmóddal, ezen belül elsősorban a botrányosan igénytelen táplálkozással, a mértéktelen alkoholfogyasztással, a dohányzással és a végtelen tunyasággal. Ahogy arról már korábbi bejegyzésben is esett szó (Nincsen farsang böjt nélkül), az OECD tavalyi felmérése szerint Európa legkövérebb nemzete a magyar, gyakorlatilag minden harmadik honfitársunk kifejezetten elhízott. Egészen döbbenetes. Milyen akaraterőt, tettvágyat, ambíciót és esztétikai igényességet várhatunk el azoktól, akik még a saját testüket sem képesek kordában tartani? Micsoda ostoba öngyűlölet kell ahhoz, hogy lemondjunk minden szexuális vonzerőnkről, s önként sétáljunk bele százféle halálos betegségbe??
“Az öregség az az állapot, amit mindenki meg kíván érni, s amitől mindenki retteg, holott fiziológiás körülmények között nem ró semmiféle szenvedést az emberre” – fogalmazta meg Nyírő Gyula pszichiáter professzor még a hatvanas években. Az idős korral gyakran együtt járó szellemi hanyatlás – romló memória és koncentrálóképesség, csökkenő figyelem és felfogóképesség – ugyancsak nem elkerülhetetlen, s a testi leromláshoz hasonlóan elsősorban az életmód függvénye. A vitaminok, az antioxidánsok és a megfelelő mennyiségű és minőségű fehérje bevitele jelentősen segíti a jó szellemi funkciók megőrzését. A rendszeres mozgás és az elme folyamatos karbantartása – olvasással, nyelvtanulással, rejtvényfejtéssel, sakkozással vagy egyéb szellemi sporttal – ugyancsak megkerülhetetlen, ha fejben épek kívánunk maradni. Szívfacsaróan szomorú, amikor a drága nagyi már nem ismeri fel a saját unokáit, de talán még elkeserítőbb, hogy ő maga is nagyban felelős a leépüléséért.
Magyarországon napi beszédtéma az egészségügy szánalmasan leharcolt állapota, ám arról csak nagyon ritkán esik szó, hogy az állam által működtetett rendszer a legkevésbé sem motivál senkit a normális életvitel kialakítására. Arról nem is beszélve, hogy egy kicsit sem igazságos: a befizetés jövedelemarányosan történik, a szolgáltatás igénybevétele pedig az egészségi állapot függvényében. Egy normális, piaci alapon működő világban az egészségbiztosítók rendszeresen ellenőrzik ügyfeleik fizikai állapotát, s díjaikat annak függvényében állapítják meg. Nem kétséges, hogy ez a fajta gondolkodásmód a szocialista emlőkön nevelkedettek számára idegennek és riasztónak hat. Fura ugyanakkor, hogy azt gond nélkül elfogadja bárki, hogy a különböző gépkocsik után különböző biztosítási díjakat fizetünk, sőt azon sem lepődünk meg, ha a biztosítótársaságtól egy fillért sem látunk, ha autónk motorja azért megy tönkre, mert rossz üzemanyagot tankoltunk. A saját testünkre sokkal kevésbé ügyelünk, gyakorlatilag bármit beletöltünk, majd elvárjuk, hogy az orvostudomány – a magas jövedelműek által finanszírozva – hozza rendbe sok évtizedes felelőtlenségünk pusztító nyomait. Pedig ahhoz, hogy nyugdíjas éveinket a gondtalan jólét jellemezze, s hogy a betegségek kezelésére fordított költségeinket alacsonyan tartsuk, elengedhetetlen a tudatosan karbantartott elme és fizikum, az életkornak megfelelő fittség.
Mindenki ápol magában egy idealizált képet a földi élet utolsó szakaszát illetően. Ebbe belefér a lekvárt főző és mesés süteményeket készítő nagymama karaktere is, aki aktívan és gyengéd szeretettel törődik az unokákkal, de a bámulatos frissességgel és vitalitással bíró nagypapa képe is, aki nyolcvan fölött is futja a szigetköröket és átússza a Balatont. Ami közös ezekben az ideákban, az a megkérdőjelezhetetlen bölcsesség, a kedvesség és a végtelen, buddhista nyugalom. Egy jól sikerült, gazdag élet végén, régen búcsút intve a stresszes hétköznapoknak, ugyanakkor birtokolva sok évtized felhalmozott tudását és tapasztalását, joggal várhatnánk el az idősektől ezt a mosolygós kiegyensúlyozottságot. Nem tűnik irreális kívánalomnak, hogy személyiségfejlődésünk egy életen át tartson, s halálos ágyunkon érje el csúcspontját. Ezzel szemben mi a valóság? Puzsér Róbert találóan tálalja a “Ki a nyugger?” című írásában: “Nyuggernek az elfajzott, agresszív, összeférhetetlen nyugdíjast nevezzük. Könnyű felismerni buszon, boltban, vagy az orvosnál. Furakszik, lökdösődik, tolakszik, kötekszik, szitkozódik és soha nem retten vissza a konfliktustól. A nyugger társadalmilag legveszedelmesebb fajtája a politizáló nyugger, aki döntő részben formálja az utcai politikát, csakúgy, mint a betelefonálós rádió- és tévéműsorokat. A politizáló nyuggert mindössze két tárgykör foglalkoztatja: a történelmi múltban rekedt sérelmi politika és a nyugdíjemelés.” Természetesen Puzsér sem állítja, hogy az idősek többsége ilyen volna, ám a jelenség kétségkívül létező, s bizonyos fokig még érthető is. Nem lehet könnyű egy olyan embernek, aki aktív életét még a kádári érában töltötte, s el is hitte a kor minden hazugságát, hogy aztán a kijózanító rendszerváltás után parányi nyugdíjából egyik napról a másikra éljen. Ez természetesen csak a frusztrációt magyarázza, a viselkedést semmi esetre sem.
Lehet, hogy a vénség sok esetben együtt jár a testi-szellemi leépüléssel, de ennek nem kell feltétlenül így lennie. Akármilyen ijesztő is lehet sokak számára, de a sorsunkért a legnagyobbrészt mi magunk felelünk. Az időskori nyavalyák oroszlánrésze életmódunk egyenes következménye. Akármilyen közhelyesen hangzik is, de egy normális életvitelt sohasem késő elkezdeni. Jómagam – 46 évesen – azokból a nyolcvan feletti ismerőseimből merítem a legtöbb erőt, akik még mindig bámulatos elszántsággal sportolnak és gondolataik csillogóan tiszták. Abszolút nem lehetetlen.
