Egyáltalán nem akarom misztifikálni az edzőterembe járást, hiszen mi, akik edzünk rendszeresen, azoknak ez a világ legtermészetesebb (és egyik legjobb) dolga, akik pedig nem hajlandóak mozogni valamit az egészségükért, azok szemében pedig úgyse vagyunk mi százasok.
Azonban mégsem tudom megállni, hogy szenteljek pár sort annak, amit látok, ha körbenézek a teremben reggelente.
Nem, persze, hogy nem a telefont nyomkodó idiótákról beszélek most, és nem is a három hónap edzés után bekokszolt, feszengő pávákról.
Hanem például arról a műlábú srácról, aki nem kifogásokat keres, hanem gyúr, a felsőteste mellett edzi az ép lábát is, és lépdel a gyaloglópadon.
Vagy mondjuk Csabiról, aki mankóval közlekedik gyermekkori betegségéből kifolyólag kiskora óta, ám mégis elindult egy mozgássérülteknek kiírt testépítő-versenyen, elvégzett egy edzői tanfolyamot és a terem a második otthona.
És arról a negyvenes családanyáról, aki már több mint tíz kiló feleslegtől szabadult meg, és hajt tovább, nem bánja, hogy ki nézi a még nem éppen tökéletes testét, csak harcol nap mint nap. Egyébként sem foglalkozik senki a másik tökéletlenségével, erre kár fognia bárkinek is a távolmaradást.
De itt vannak a versenyzők is, akik ha edzeni kezdenek körülötted, máris magával ragad a fanatizmusuk, és 10 kilóval többet raksz fel a rúdra, mint egyébként szoktál.
Inspiráló, energiával feltöltő közeg ez az energiavámpírok világában.
Harcosok klubja.
(Fotó: Molnár Péter – Hajdú Online)