Pánik helyett mozgás és életigenlés

Pár éve lettem figyelmes a folyamatosan növekvő létszámú Facebook-közösségére, a „Ne pánikolj, sportolj” névre kereszteltre. Adott volt egy magát a mélyből felküzdő, a mozgás által a pánikbetegségből magát saját hajánál kirángató negyvenes vonzó nő, aki időközben rendkívül esztétikus alakot hozott össze a sport segítségével. Mint ő maga szokta mondani, a testmozgásnak köszönheti az egészségét, és azt, hogy mentálisan rendbe jött, a kockás has csak mindennek a mellékterméke. Tamás Rita több mint húsz éven át volt sportújságíró, ráadásul névrokon is, azaz többszörösen is megvan a kapcsolódási pont, s mivel nemrég olvastam a tavalyi esztendő végén megjelent, a közösségi oldalával azonos címet viselő kötetét, nem volt kérdés, hogy be kell mutatnom a sikersztori mögött rejlő embert.

Fotó: Tamás Rita magánarchívuma

Miként kezdődött a kálváriája a pánikbetegséggel, és mi volt Ön számára a mélypont?

Egy tavaszi napon, 1996 márciusában nagyon furcsán éreztem magam a munkahelyemen. Akkor már harmadik éve dolgoztam a Nemzeti Sportnál, ami, tekintve, hogy napilapról beszélünk, nagyon stresszes munkahely volt. Gyerekként sem szerettem a feszültséget, a versenyhelyzetet, ami a gyerekkori sportolásnál sok gondot okozott, és a nyugalom iránti igényem felnőttkoromra sem változott. A furcsa érzések egyre erőteljesebben jelentkeztek, azt vettem észre, hogy egyre hevesebben ver a szívem és remegnek a végtagjaim. Egy kollégám vitt haza, mert látta, hogy milyen vacakul vagyok. Mire beértem a házunkba, már alig álltam a lábamon, még az volt a szerencse, hogy a nagymamám lakott a szomszédban. Becsöngettem hozzá és mondtam neki, hogy azonnal hívja a mentőt. A pszichiátriára vittek, ahol egy hónapot feküdtem. A mélypont azonban mégsem ez volt, hanem az az időszak, amikor a férjem szenvedélybetegsége miatt összeomlott az életünk. A lányom ekkor még nagyon kicsi volt. Azért, hogy a családom ne essen szét, hogy az egzisztenciánk fennmaradjon, nagyon sok munkát kellett vállalnom, aminek egy ötnapos roham lett a vége, öt napon át egyetlen egy percet sem aludtam. Innen még nehezebb volt felállni, mint a pszichiátriai kezelés után, a helyzet ugyanis annyiban más volt, hogy ekkor már feleltem a férjemért és a lányomért, míg a pánik kezdetekor csak saját magamért.

Fotó: Tamás Rita magánarchívuma

Hogyan jött rá, hogy a sport lehet a kiút ebből a pokolból?

Gyerekként sportoltam. A versenyzést utáltam, mozogni viszont nagyon szerettem. Ebből az időből voltak emlékeim, hogy ha sportolok, akkor picit hasonló érzések törnek rám, mint a pánikrohamok idején: felmegy a pulzusom, izzadok, légszomjam lesz. A sport segítségével modellezni akartam a pánikrohamokat, mert arra gondoltam, hogy ha ezt az érzést gyakran megélem, akkor ellenállóbb leszek a rohamokkal szemben. Aztán, amikor már elkezdtem sportolni, sokadszori próbálkozásra, rájöttem, hogy a sport ennél sokkal többet ad. Rendszert visz az ember életébe, fejleszti a kötelességtudatomat, önbizalmat ad, hogy megcsináltam, örömforrást visz az életembe, napi sikerélményt biztosít egy egészen apró kis előrelépés is. A testi erőm és az állóképességem fejlődése hatott a lelkemre, aztán ez az egész egyveleg hatott a tudatomra. Ráébredtem, hogy a megoldás kulcsa én vagyok, legyen szó pánikról vagy magánéleti gondokról, és nem odakint kell keresni a megváltást.

Fotó: Miller Photostudio

Milyen megfontolásból jött az ötlet, hogy kiálljon a nyilvánosság elé a betegségével, és Facebook-oldalt indítson el?

Nem az én ötletem volt, hanem a kollégáimé. Ők akkor már húsz éve ismertek, és azon a véleményen voltak, hogy az a személyiségfejlődés, amin átmentem, pontosabban amin átnavigáltam magam, érdemes arra, hogy közkinccsé tegyem. Hónapokig nógattak, mire végre ráálltam. És végül igazuk lett, nem csak a Facebook-oldal követői létszáma bizonyítja ezt, hanem az is, hogy a többség valóban aktív tag, sokan az én ösztönzésemre kezdtek el mozogni, kezdték el átértékelni az életüket, fontos, stratégiai döntések meghozatalában játszott szerepet az én hitem, életszemléletem és lendületem.

Talán furcsa, ha azt mondom, hogy én valójában gyenge embernek indultam. És egészen addig az is voltam, amíg nem kerültem a helyemre. Fiatalként semmilyen előjele nem volt annak, hogy majd valaha egy számottevő közösséget fogok irányítani.

Volt lehetőségem megtapasztalni az egyéni felelősségemet, és az ember, ha rátalál erre a kincsre, akkor onnantól kezdve kihajt benne a hit a további feladatokat illetően. Az én példám is mutatja, hogy egy gyenge ember is válhat erőssé, ha krízishelyzetbe kerül és hagyja, hogy az a legjobbat hozza ki belőle.

Rita és lánya | Fotó: Tamás Rita magánarchívuma

Miféle életigenlés kell ahhoz, hogy ennyi nyavalya és magánéleti gond közepette se adja fel magát az életet?

Én az életre mindig is úgy tekintettem, mint egy lehetőségre. Eléggé racionális gondolkodású gyerek voltam, amellett, hogy roppant érzékeny, és egyszer, amikor a tanulmányaim már lehetővé tették, belegondoltam, hogy milyen kis százaléka volt annak, hogy pont én szülessek meg szüleim együttléteiből. A többiekkel szemben, akik nem születtek meg, óriási pofátlanság lenne az életet nem ajándékként és lehetőségként felfogni. Mindig is imádtam élni, még a legrosszabb pillanatokban is találtam valami apró momentumot, amibe tudtam kapaszkodni. Persze voltak elviselhetetlen mélypontjaim, akár a pánikot, akár a férjem dolgait, akár a korán jelentkező klimaxot, akár a melleltávolító műtétet vesszük. Ilyenkor jól kibőgtem vagy kikáromkodtam magam, de egy pár nap elteltével már megint találtam magamnak egy apró célt, amiért érdemesnek találtam küzdeni.

Fotó: Tamás Rita magánarchívuma

Bár még nagyon messze van, de hogyan gondolkodik az öregségről, van-e Önben félsz?

Februárban 47 éves leszek, már jó ideje középkorú vagyok, de eddig akaratlanul is dacoltam az idővel. Az elmúlt egy évben érzem azt, hogy az öregedési folyamatok már engem sem kímélnek. Biztos nem lesz egyszerű megszoknom, hogy már a külső jegyekben is megmutatkozik a korom, de szerencsére ezzel párhuzamosan épp annyira romlik a látásom, hogy ne tudjak mindenről. Ami pedig a távolabbi időket illeti, túrázni öregen is lehet, és áldom az eszemet, hogy 43 évesen megtanultam úszni, mert az is egy kortalan sport. A többi hobbim, mint az olvasás vagy a színházba- és múzeumba járás pedig végképp nem korfüggő. Úgy tervezem, hogy nem lógok majd a lányom nyakán, de mindig öröm lesz, ha egy picit része maradhatok az életének.

Folyamatosan fejleszti magát, új területeken kezd el tevékenykedni. Milyen kihívásokra vágyik még?

Ez lesz a 26. év, hogy újságíróként dolgozom, mellette pedig van edző, étkezési tanácsadó, trx-instruktor és coach képesítésem, ez utóbbiakat mind negyven felett szereztem. Örülök minden megszerzett tudásnak, de az élet érdekessége, hogy most megint az írásból élek, köszönhetően annak, hogy megteremtettem a saját fórumomat, ahol arról, úgy és azt írok, amit akarok. A könyvem is ennek a gyümölcse. Az persze, hogy minél többet tudok és sokat olvasok, épp arra jó, hogy rádöbbenjek, hogy mennyi mindent nem tudok még. Vagyis a feladat adott, még többet tudni. De közben nem elfelejteni élvezni is, ami már megvan, és értékelni, amiért már megküzdöttem. Kihívásokra már nem vágyom, a kihívás kreditemet már elhasználtam. Harmóniában szeretnék élni, és végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy erre, ennyi megpróbáltatás után, nyugodt lelkiismerettel végre van lehetőségem.

Tamás Nándor (www.haon.hu)