Kezdetben óriás volt, dörgő hanggal, ám mégsem ijesztő, hanem óvó erővel. Játszi könnyedséggel kapta fel gyermekét, aki onnan, az addig számára elképzelhetetlen, “ő magasából” nézhetett szét a szoba végtelen univerzumában, és porszemnyivé zsugorodtak a játékai a szőnyegen.
Majd megnőtt, már egyforma magasak voltak, rég evidenciává vált apja lénye, hogy mindig van, számíthat rá, egy atyai fix pont, mint a kiszámítható gravitáció. Ami nem hagyja elkallódni az űrben.
Az utolsó közös évükben döbbent rá, hogy az ember csak elolvad, mint a kései hó, s a belőle itt maradt víz öntözi a mezőn sarjadó új életet.
Aztán egyszerre csak újra óriássá nőtt benne, és mélyen, legbelül minden pillanatban érezte azt a régi, óvó erőt, míg élt. S azt, hogy nincs mitől félnie.
(TN)