Mi, akik edzőterembe járunk, pontosan tudjuk a választ a kérdésre.
Számtalanszor olvasni női magazinokban, hirdetésekben vagy hamisságot állító PR-cikkekben azt a kifejezést, hogy “nem kell keserves órákat a konditeremben szenvednie”, elég ha öt percig nyomogatja teste néhány pontját, megveszi az xy fogyasztóteát, az akármilyen szerkezetet, és bárki máris könnyedén, a tévé előtt ülve szabadulhat meg villámgyorsan fölös kilóitól.
Azt most tegyük félre, hogy ezek a csodareceptek 99 százaléka nettó f@szság, hiszen még véletlenül sem veszik figyelembe azt az alapvetést, hogy a fogyáshoz kalóriadeficit szükségeltetik, amit megtervezett étrenddel és megfelelő testmozgással érünk el. De amin szintén megáll az agy, az a kifejezés: szenvedni.
Ne menjünk bele, milyen is az igazi szenvedés, de ha az edzőteremben mozgók szenvednek, akkor minek nevezzük a napok óta a tűző napon szomjazó ember kínjait, a végstádiumos daganatos beteg fájdalmait vagy a több sebből vérző sérült érzéseit? És még számtalan példát lehetne felhozni a testi-lelki szenvedésre.
Ami engem illet, szenvedés helyett szenvedélyt érzek, amikor kézbe veszem a súlyt, vagy fellépek a futópadra. S ahogy körbenézek a termen, látom, nem csak én töltődöm fel adrenalinnal, majd jutok a mozgás által testi és szellemi kielégüléshez, hanem körülöttem mindenki. Az edzőteremben nincsenek depressziós, vagy szomorú emberek, csak elszánt, vagy éppen a jóleső fáradtságtól, a sikerélménytől mosolygó fiatalok, idősek, nők, férfiak.
A versenydiétát követő, tonnányi súlyokat megmozgató testépítők a viadal előtti utolsó hetekben valóban emberfeletti teljesítményt tesznek le az asztalra a remélt eredmény érdekében.
Mi azonban csak élvezzük az edzés minden percét, szenvedés nélkül, de szenvedéllyel.
(egészségedre.net)